Minden hosszabb nyaralásban van egy olyan nap, ami attól emlékezetes, hogy szarul kezdődik, szarul folytatódik és ne tudd meg, a vége is gatya.
Hogy ne legyen nagyon vulgáris a meghatározás, mondjuk azt, hogy ez a nap nem volt kiemelkedően jó, egyszóval lapos egy nap volt.
Reggel az Audi jelezte, hogy pelust kéne cserélni. Olyan de olyan deja vu-m van, hogy az csak na. Néhány hónapja ezt már végigszoptam a tenerifei CICAR autójával, csak az tudta motorhibával is fűszerezni a problémát.
Nem akarom nagyon feszegetni a kérdést, de a SIXT is hova süllyed?
Kiad egy autót két hétre úgy hogy az nem tud nyavalygás nélkül menni ezer kilométert? Arról már nem is beszélve, hogy lesüllyedt a mocsár iszamlós legaljára ezzel a tele kapod és hozhatod üresen üzemanyag politikával. Ki az aki csontra tud szárítani egy számára ismeretlen autót? Jól hangzik, hogy adnak ötven liter gázolajat ajándékba, amiből húsz litert visszaviszel, mert fosol hogy a nyolcados tankjelzés már nem elég a reptérig tartó negyven kilométerre...
Egyébként tankoltam bele.
Az első 485 kilométeren megetettem vele negyven litert gázolajat, ami csinos fogyasztás lenne ha igaz lenne. Miután az első kattanásig megtankoltam mentem 190 kilométert mire egy nyolcadot esett az üzemanyagmennyiség jelző. A Sixt által adott teli tankkal a szállásig tartó 40 kilométer nem jött össze egy nyolcad tankból, tehát annyit csorgatnak csak bele, hogy a műszer telit mutasson.
Nem filléreskedek, mert teszek rá. De egy brand társaság részéről ez a fingoskodás undorító. Kerestek vele rajtam 10 eurót? Ennyit megér nekik, hogy többé ne felfelé nézzek rájuk?
Gábor kocsija tele sem volt tankolva.
Délelőtt elgurultam megnézni Jardim do Mar-t és Paul do Mar-t.
Útközben érdekes volt, hogy több helyen láttam embereket dolgozni, annak ellenére, hogy szombat van. Olyan munkákról van szó amelyek teljes biztonsággal nem magán dolgok voltak. (útjavítás, elmű nagyfesz szigetelő csere)
Jardim do Mar lepukkadt egy hely. Az egyik kávézó teraszán egy turista pár üldögélt, mindkettejük arcáról sugárzott a "jajj de nagyon rákúrtam" életérzés. Úgy vélem az nem a kettejük kapcsolatából fakadt, hanem abból hogy itt kell még eltölteniük x napot.
Átmentem Paul do Mar-ba, ami Covid előtt ötben még egy vidám nyüzsgő tengerparti városka volt. Most úgy nézett ki, mint a Balatonpart télen.
Madeira délnyugati csücske annyira depi volt, hogy majdnem öngyi lettem.
Visszafelé ahol lehetett az öreg utakon mentem Ponta do Sol-ig.
A régi alagutak nagyon jól néznek ki. Óriási átmérőjűek és nincsenek kibetonozva. A mennyezetben látszanak az óriási kövek amiket az egymáshoz szorultságuk tart a helyén. Amikor hajtunk alattuk, reménykedünk, hogy szerencsénk kitart.
Ezen az úton van az a vízesés is, ami közvetlenül az alatta haladó útra esik. A jelenlegi száraz időszakban meglehetősen kevés víz zúdul le, de ettől függetlenül sokan jönnek ide fotózni. Az útpálya rendkívül elhanyagolt, több helyen le van szakadva az alatta levő ültetvényekre vagy partszakaszokra.
Madeira délnyugati részére a megmattultság jellemző, amin nagyon nem csodálkozhatunk, hiszen a Covid negatív gazdasági hatása legyilkolt mindent. Nagyon sok vendéglátóhely be van zárva, és nagyon sok a pusztulatig lecsontozva haldoklik.
Calheta tengerparti központjában és a kikötője környékén a nyüzsgés helyett olyan szezon vége utáni vergődés érezhető. Látszik a küzdelem is, sokan nyitva tartják az üzleteiket, hogy a felszínen maradjanak, de vendég alig.
Hazagurultam, mielőtt laposnap kárt tesz megmaradt agysejtjeimben.
Ténferegtem faltól falig, vártam hogy megsüljön a sütőben a hamika.
Közben pirult a Continente királyságban beszerezett bolo caco is mert találtunk hozzávaló fokhagymás vajat is.
A késői ebéd után egy kis Funchal.
Funchalból sok kép nem lett, mert disznó módon megint drónt reptettünk.
Holnap remélem nem lesz lapos napom.
