Reggel nem tudtuk merre induljunk.
Ilyen esetekben többnyire a madeirai webcamokhoz lehet fordulni információért, és az ezekből merített többlettel ötletelni hogy merre érdemes indulni. A gondolkodásnál érdemes figyelembe venni azt is, hogy itt előfordulhat, hogy a helytől ahol szemerkélő esőben álldigálsz alig öt kilométernyire tűző napsütésben barnulhatnál.
Vannak gazdaságtalan ötletek. Ilyen például a fennsík keleti vége, ahová sokáig tart fel és lemenni egy rossz tipp alapján. Sajna ott nincs webcam, pedig nagyon jó lenne.
Így hát új terv alapján nekilódultunk a szigetet kettéválasztó völgyben délről északnak tartva. Ebben a völgyben fut a VE4-es út.
Aki jön a szigetre és életében először kihajt a VR1 alagútjainak végén és elnéz jobbra, annak eláll a lélegzete a gyönyörű látványtól. Aki többedszer annak is.
A VE4-en észak felé haladva a táj egyre szebb, majd Sao Vicente-t elérve a völgy hirtelen kiszélesedik és a végében két sziklafal között megcsillan az óceán. Az óceán felé lejtő platón, mint kicsike ékszerdobozok, sok-sok ház látszik.
Kiérve az óceán partra egy igen széles kiépített parti részről nézhetitek a dübörgő hullámverést. Sao Vicente-t nem lehet nem kedvelni, mert az egyetlen gyorsan járható út végén van - az északi oldal közepén.
Szállás szempontjából nem tartom ezt a helyet nagyon jó választásnak, mert azért északon kicsit kedvezőtlenebb az időjárás.
Az idei blog nem bővelkedik fényképekben, mert elsődleges most számunkra a drónfelvételek készítése. Ezek meg jóval utazásunk után lesznek publikálva, mivel azokat még meg kell vágni és kell alá tenni valami kellemes zenét is. Elképzelhető, hogy saját tárhelyre lesznek feltöltve, mert a youtube képes alaposan lekonvertálni a felvételeket, mi pedig szeretnénk nagyon jó minőségben közzétenni.
Az északi part bővelkedik látnivalókban, de mi a szemerkélő esőben csak elgurultunk mellettük, mondtam a fiataloknak nyomjanak rajzszögeket a térképükbe és jöjjenek vissza egy napsütötte napon.
Ribeira da Janelánál megálltunk a parton de sajna utolért az eső pár perc múlva, ezért a lóerők közé csapva átmentünk a másfél kilométerre levő Porto Monizba, ahol még sütött a nap. Itt Gubi drónozott, mi meg megnéztük hogy pacsáznak az oroszok a lávamedencékben.
Jó fél óránk volt amikor utolért a felhő. Elkezdtünk teóriákat felállítani arra, hogy vajon kit követ ez a rengeteg balszerencse.
Porto Monizban lenne még tennivaló de biza borul be, uccu tovább!
Következő megállónk Achadas da Cruz, a tengerparti falu, ahová az igencsak ijesztő Teleferikócskával lehet lemenni. Az extra módon antikolt fülkéktől az ember összecsinálja magát. Ennek a kabinnak a fémrészeit az idő vasfoga megharapdálta, az ablakait a napocska mattsárgára fakította. Félelmetesen meredek szögben megy lefelé a kicsi fülke, amiben négy ember egyszerre nem lélegezhet, mert rájuk horpadna a kasztni. Szellőzés nem sok, a puki meg tilos.
A fiatalok lementek, én meg hazamentem Gabiért, hogy együtt ebédelhessünk.
Ponta do Pargóban találkoztunk újra.
Megnéztük a világító tornyot ami be van írva a "kötelezően nézd meg Madeirán" könyvbe. Harmadszor látom de nem tudom miért. Biztos nagyon fontos látnivaló, de én képtelen vagyok tőle beindulni. Tőle háromszáz méterre sokkal szebb és jobb az O Fio" Tea House és környezete.
Sajnos a mai napon éppen zárva volt, bár én úgy terveztem itt ebédelünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vasárnap szünnapozik.
Ponta do Pargóban van még két étterem, de mindkettő full tele volt. Sok portugál éttermezik a hétvégén, nekünk már nem jutott hely.
Korogtunk, nyálzottunk, anyáztunk, hisztiztünk.
Mondom a csapatnak: srácok ezt elkúrtam, mint Ferkó az öszödit, de van egy ötletem, mégpedig az hogy menjünk el Faja de Ovelhába, ahol van egy étteremnek nevezett presszó a világ legelkúrtabb tulajdonosával.
Ott van ez a vendéglő unott személyzettel a kocsmaszintre lerombolva és szerintem ott található Madeira egyik legszebb kilátása, ami képes leverni a Cabo Giraot is.
Célunkhoz érve ez a kilátás fogad. Ez az O Precipício terasza.
Öreg papa ül a teraszon, álla alatt szájmaszk. Mellette négy év körüli fiúcska játszik.
Benn a söntésben idősebb asszony. Megbomdiázom ( ez olyan jó napot forma dolog - szoktak neki örülni). Majd rákérdezek, hogy van e valami ennivaló? Innen olyan hadarásba kezd angolul, hogy meg kell keresnem Gubit, hogy segítsen, mert nincs kedvem áthúzott nyulat rajzolni.
Végül ott állunk a terasz közepén hatan és úgy nézünk ki mint egy nemzetközi vegyes kórus, amiben mindenki különböző lapot kapott a kottából, és egymástól nem zavartatva mind teli torokból fújjuk magunkét.
Mama kitett magáért, hiszen negyedike lévén eddig mi vagyunk az októberi forgalom reménye. Kértünk minden kajából egyet. A lényeg az volt, hogy hal ne legyen rajta.
Rövid időn belül megkaptuk eddigi madeirai tartózkodásunk egyik legjobb házi kosztját. Az ételek nagyon finomak voltak, különösen az espetada.
Hazafelé, ahol tudtunk a régi utakon gurultunk, hogy kihagyjuk az alagutazást. Mióta itt vagyunk autózásainknak legalább 30%-át alagútban töltöttük :)
Ilyen mókás a Clio három keréken.
