Napkelte.
Kezedben egy jó kávéval - kinn állva a teraszodon a szinte teljes csendben - szemlélve ezt a panorámát meg lehet alapozni az éppen kezdődő nap hangulatát. Nos tudnék innen dolgozni indulni.
Azért a fenti feeling eléréséhez az is szükséges, hogy ne a képen látható legelőn kávézgass, hanem a hátad mögött két méterrel egy ilyesmi kecó legyen, lehetőleg a nevedre írva.
Reggel a családi tanács úgy döntött, hogy tartunk egy rövid fővárosi kiruccanást és majd később kitaláljuk hogyan tovább. Ez nekem kapóra is jött, mert én szerettem volna már az első napokban megnézni, mi történt az előző években megkedvelt szállásunkkal, mi lehet az ottani öreg házigazdánkkal.
Elindultunk egy autóval.
Induláskor úgy gondoltam, hogy Ponta do Sol-ba csak lejutok GPS nélkül, meg egyébként is a hülye google mindig bevisz a málnásba. Nos ma reggel nem kellett segítség ahhoz, hogy olyan utcába tévedjek, amibe csak olyan autókkal hajtanak be amin már nincs elől szoknyalemez. Keskeny is volt és elég meredek is.
Az utca végére érve az Audi úgy állt a kereszteződésben a lejtőn, hogy a fényszórói még a felezővonalat sem tudták volna megvilágítani. Ott álltunk orral beleállva a keresztutca aszfaltjába. Guby kiszállt, hogy megnézze milyen az autó mielőtt letörik róla az eleje, hogy legyen legalább valami fogalmunk, mit hova kell majd visszaragasztani. Aztán intett: gyááá!
A hangos reccsenésekkel kimanővereztük az autót a szorult helyzetből. Guby visszaült és mondta: semmi komoly. Bár nem olyan mint régen :)
Lementünk Ponta do Sol vízparti részére.
Szombaton délelőtt a parkolás fizetős. A parton levő pár ember maszk nélkül van. Fentebb a parkolóban vegyes az állapot, sokan észrevehetően nem tudják, hogy most mi lenne a helyes, megy a maszk fel, maszk le.
Egy dolog mindenkinél közös, a távolságtartás. Senki sem lép egy másik ember megnövekedett személyes terébe.
Megy az álmos lézengés, amely egy pillanat alatt rohangászós pánikká válik amikor megjelenik a parkolóőr.
Rövid fél perc alatt a parkoló félig kiürül.
A fiatalokat unokával kitettem a teleferico-nál, ami tulajdonképpen egy drótköteles kabin. Gondoltam élvezik majd, nekem nem kellett már sokadjára.
Elmentem megnézni azt a szállást ahol az elmúlt öt évben laktunk.
Ricardo az akkori házigazdám hazaköltözni készült Braziliába, ezt a helyet pedig eladni olyannak, aki tovább üzemelteti az általa és meghalt felesége által együtt felépített vállalkozást.
A hely jóval egy millió euró feletti értékkel bírt 2018-ban, és vevő is volt, de őt csak a telek fele érdekelte ennyiért. A rajta levő teaház és a hozzá csatolt szállás nem érdekelte, emiatt Ricardo nem adta el neki.
Most nem tudom mi van az öreggel, egyátalán él-e még, de valamikori szeretett otthonuk és vállalkozásuk az enyészeté lett. A meredek kocsifelhajtó, amiről annyiszor írtam, amelyen oly sokszor felhajtottam - esik darabjaira. Az út közepén már kis fácskák nőnek. Az egykori gondozott kert most egy áthatolhatatlan dzsungel. Valahol ebben az elvadult kertben üldögél a három kerámia békám, amit annak idején az öregnek hoztam ajándékba.
A kerítésen megtaláltam a 2016-ban rákattintott lakatjainkat, amik még mindig idekapcsolják a szívünket. Nagyon szerettünk itt lenni.
Közben kis családunk fiatalabbik fele toboggánnal zúdult le a Monte hegyről.
Mondtam hogy jelezzenek és én evakuálom, őket ugyanis onnan a városba visszajutni elég macerás. Itt a helyi taxi és toboggan maffia görbíti a teret, nem nagyon tűrik az érdekeiket sértő akciókat.
Én az egyik keresztutcánál megálltam és megvártam amíg lezúdul egy szánkós csapat, majd beálltam mögéjük és az Audi toboggánnal én is legurultam a végállomásra. Itt lépésben menni nem a díjazott cselekmények közé tartozik, mert a lecsúszós utcában nem illik dugót csinálni, ugyanis a nádszánkó az nádszánkó, nem igazán komoly fékerő van a két vezetőjének gumitalpú cipőiben.
Jött is utánam a mérges tekintetű toboggán rendfenntartó én meg lassan gurulva figyuztam a tükörből. Mindig annyival mentem csak gyorsabban, hogy kényszerítsem arra, hogy a fenyegető járását a megalázó Audi után futásra kelljen változtatnia. Ekkor még nem volt semmi dugó az utcában. A fiatalokat nem láttam sehol, mert nem tudtam hogy Toboggán-alsón két kijárat van...
Végül meg lettek.
A dugó is a lejtőn.
A rövidke délelőttös városlátogatás után hazagurultunk és a szállásunkhoz közeli - valamikor nagyon jól prosperáló - önkiszolgáló étterembe mentünk ebédelni. Azt tudtuk hogy az önkiszolgálós buffet jelleg már nincs, de abban reménykedtünk hogy egyáltalán nyitva lesz.
A hely neve Triangoloso
Nyitva volt. Szomorúan láttuk hogy vendég rajtunk kívül egy sem. Nem nekem hiányzik a többi ember, hanem az a szomorú látvány, ahogy küzdeniük kell ezeknek az embereknek a túlélésért.
A büfépult light-os verziója még mindig meg volt. Plexifal választotta el tőlünk az ételeket, mögöttük állt Manuel, aki leszedte a fedeleket az összes melegen tartótól, hogy lássuk mi a választék. Egyesével szedett mindenkinek, minden egyes kanálnál vagy hús szeletnél várta a visszajelzést, hogy tegyen-e még hozzá vagy elég amennyit már felrakott.
Az egész olyan mulatságos volt, mint az a gyerek automata, ahol kis darut vezetgetsz a vágyott plüssállat megszerzéséért. Hosszadalmas és mulatságos percek voltak.
Öten disznó módra bezabáltunk. Desszerttel, gyümölcs salátával, piákkal együtt kijött egy 45 eurós számla ötünkre. Azért ötünkre, mert a három és fél éves Teo is lelkesen alakított át mindenféle étket ételből ételmaradékká.
Ez az ár hallatlanul alacsony.
Ebéd végeztével úgy döntöttünk hogy felmegyünk a fennsíkra mert innen abszolút eldönthetetlen hogy kinn van-e a felhőkből. A webcamon azt láttuk, hogy a pico nevű csúcs kinn van, de a mi általunk keresett helyhez nincs ilyen kamera.
Sajnos a fennsíkon vastag köd, baromi hideg és nagy szél fogadott minket. Vissza nem fordultunk, mert ha már itt vagyunk nézzük meg hogy az ER110-es út öreg része nyitva van-e. Ezt az öreg útszakaszt nagyon sokszor lezárják, a rajta való közlekedés a folyamatos kőomlások miatt rendkívül veszélyes. Ide nagyon elkéne az a bizonyos üvegbiztosítás, amit nem vettünk meg a Sixt-nél annak ellenére hogy tudtuk hogy jövünk ilyen helyekre. Máshol is omlik a hegy, de itt nagyon.
Az út nyitva volt, helyenként kerti traktor méretű sziklákkal megszórva.
A köd vastag. Megállásnak nem volt értelme, de az út Encumeada felőli vége így is csodálatos és félelmetes.
A hegyről lefelé a VE4-es út völgyében óriási szivárványt fotóztunk. A drónt nem tudtuk megreptetni, mert ebben a magasságban nagyon erős szél fújt.
Ezzel a csodálatos naplementés képpel búcsúzom ettől a naptól.
