Reggel hétkor tántorgok kifelé a nappaliba és látom Gábor ünneplőben tesz vesz.
- Mi va'? Méssz dógozni?
- Nem. Megyek a Pico-ra. Az asszony elengedett..
- Ne máá! Elengedett? Akkor én írok az enyémnek egy sms-t hogy elmentem és majd jövök valamikor.
Szóval a nap így kezdődött. Fél nyolckor, tök sötétben elindultunk hegynézőbe.
Ponta do Sol-ban még semmi nyüzsgés, de ahogy közelítünk Funchal felé egyre több autó rohan a város felé. Mondom is Gábornak, hogy nyolc és kilenc között nem illik turistáskodni, mert ez a helyiek órája. Mind siet dolgozni, nem való közéjük egy töketlen, aki nem megy száztízzel a nyolcvanas táblánál.
Na ettől kezdve Gábor minden mellettünk elmenő kocsiba benéz és hangosan bocsánatot kér. Vidámság megalapozva.
Madeirán van egy érdekes sebességkorlátozó szabály, ami a VE és VR utakra vonatkozik. Ez egy fél négyzetméteres táblán ki is van írva a felhajtóknál matematikai képrejtvény formájában. A szabály röviden annyit jelent, ha süt a nap, akkor mehetsz tízzel gyorsabban mint amit a táblák jeleznek, ha esik az eső akkor a táblán levő érték a mérvadó. A fáma nem számol be arról ha a csontszáraz útpályát még csak a telihold fénye világítja be, akkor mi van.
Odafelé a rapida forgalma nem nagyon izgatott fel, de fenn a városban a google navi szerintem direkt küldött olyan utcákba, amin özönlöttek lefelé az autók, mi meg egyedül szenvedtünk felfelé a hegyre. Egymás után nyíltak ki a kapuk a kocsibehajtókon és tumult a nép lefelé nagy csordákban.
A Pico Arierio-n nem mi voltunk az elsők. Volt már ott több mint tizenöt kocsi, sőt felfelé jövet találkoztunk olyanokkal akik már lefelé jöttek. Gondolom ők a napkeltéért jöttek ki.
Felmálháztunk és nekiindultunk.
Mondtam Gábornak elkísérem egy darabon, de csak addig, amíg a visszakapaszkodáshoz érzek magamban elég erőt. Odaadtam neki a saját powerbankomat is, hogy legyen elég energiája a drónhoz és a telefonjához. Annyi villany volt a táskájában amennyi régen egy nagyobb autóakkuban.
A szép időnek köszönhetően igen sokan indultak el erre a túrára.
Esélyek:
Androidos képek:
A táj gyönyörű, ezt a fényképek nem képesek visszaadni. 1800 méteren sétál az ember, a felhők pedig alatta vannak bő 700 méterrel. A nap égetően süt, a levegő tiszta.
Séta közben az utazó azon gondolkozik, hogy micsoda óriási munka lehetett ennek a túraútvonalnak az elkészítése, a rengeteg lépcső lekövezése, a rengeteg acélsodrony mely a leesést hivatott megakadályozni és a sok kilátópont megépítése.
Egy dolog nincs itt fenn, az pedig a budi. Ennek tudata a hölgyek többségében azonnali vizelési ingert vált ki, ami még nem is lenne olyan nagy ügy, hiszen mennyi, meg mennyi férfi dobja ki a csövet a leglehetetlenebb helyeken is. Az egyenlőség jegyében akár a hölgyek is járhatnának el hasonló helyeken a saját megoldásaikkal.
A probléma a tevékenység befejező mozzanata, az utolsó csepptől történő megszabadulás. Férfitársaim ezt teszik ezt a legkülönbözőbb hirtelen mozdulatokkal, amelynek végeredménye, az utolsó csepp nagy sebességű elrepülése a legérdekesebb helyekre. Bénáknak és kis szerkezetűeknek ez lehet a csempe, vagy akár a cipő orra is, de az ügyesek és a nagyok akár a mosdó feletti tükröt is fel tudják vele díszíteni, még akkor is ha a hátuk mögött van.
A nőknél ezek a hirtelen mozdulatos dolgok nem jönnek be, bár a youtube-on van rá pár lecke twerking néven. Nos ez nem nagyon megy fizikailag a női nem nagy részének, emiatt az utolsó cseppre nekik egy papírzsepi a megoldás.
Ennek a csodás sétaútnak az összes olyan kanyarulata, ami nem látható be távolabbról tele van szórva félbehajtott papírzsepikkel. Ha ezek a zsepik elmondhatnák azt, hogy mit láttak életük utolsó pillanataiban, akkor egy nyugdíjas nőgyógyász elbújhatna az emlékeivel mellettük.
Amit nem tudtam felfogni az az, hogy ha nekem az utcán kicsi zacskócskába kell szedjem a bernáthegyi kutyám négy kilós kuláját, akkor a tisztelt hölgyek vajon miért hagyják ott az izéjük lenyomatát öt grammos papírzsepibe vízjelezve?
Gábor szerint fentebb ahol én már nem jártam vannak vadabb dolgok is. Azt mondta ha látsz olyan papírzsepit ami nincs félbehajtva, akkor ne akarj alá nézni!
Az első igazi kilátótól visszahúztam a belemet a startpontra. És ezt értsd szó szerint.
Útközben láttam egész fiatalokat és kifejezetten korosakat is elindulni erre a túrára. De hasméretben senki nem volt akkora mint én. Elfogadtam, hogy ebben az állapotban én ezt az utat nem tudom megcsinálni.
Beültem a presszóba ahol három euróért belefacsartak három fél narancsot a poharamba. Mivel drágállottam, a különbözetet leültem az egyik asztal elfoglalásával.
Tizenegy körül úgy gondoltam, hogy itt az idő hogy átautózzak Gáborért a Pico Ruivo-ra. Az út több mint egy óra. A Santanából a hegytetőig tartó út nem a legjobb állapotú. A letekert ablakon keresztül ijesztő hangok jöttek a futóműből. Valami éktelenül zörgött.
A Pico Ruivo legmagasabb parkolójából felgyalogoltam egy jó darabon és vígan vigyorogtam azok fejébe akik alig három órája előztek meg a túlsó végen.
Szállásunkra északon tértünk vissza, mert sütit ígértem az otthon levőknek. Nem volt kedvem Funchalba menni érte, maradt Sao Vicente és a kedvenc öreg benzinkútra emlékeztető pékség-cukrászda-kávézó komplexum.
Az észak-északkeleten levő régi úthálózat mellett lakók már biztosan nagyon várják az alagutak és viaduktok elkészültét, mert a régi utakon tragikusan lassú az előrejutás. A Ruivo - Sao Vicente szakasz több mint egy óra.
Végül meglehetősen későn értünk haza, ezt a napot ez a túra teljesen elvitte.
